Bizzarium

 

Embed or link this publication

Description

Harmadik novelláskötet

Popular Pages


p. 1

1

[close]

p. 2

Bukros Zsolt: Városi legendák A városi legendák némi átalakítással közismertek, amelyekből dolgoztam, csak picit átalakítottam őket. A köztünk élő gyíkemberek, azaz a reptiliánok urbánus legendája ugye gyakorta használt konteó. Az aligátor sztorija is elég ismert, akit bébikorában lehúztak a klotyóban és óriásira nőtt, ennek viktoriánus előképe is van, csak akkor még fekete disznócsorda volt. Ebből csináltam gyúróterem környékén szteroidoktól mutálódott patkányokat. A kínai bolt próbafülkéjéből szervkereskedelemre illetve egyéb célokra használt emberek eltünedezése pedig megint csak egy idegengyűlöletnek köszönhetően szárnyra kapó, gyakran használt összeesküvéselmélet. Én csak összeillesztettem őket egy ütős egésszé, hogy a végén egy nagyot csattanjanak. A sarkon álló monumentális fitness center ajtaján izmos férfiak és párductestű nők sétáltak kibe, de én ügyet sem vetettem rájuk. Egy távcsövön keresztül a Nagy Lajos Királyné útján található kínai éttermet figyeltem, amelyet egy olcsó ruházati holmikat áruló kínai ruhabolt mellé építettek. Már leszállt a késő délutáni sötétség, de az üzlet kirakatán át be lehetett látni a helyiség belső terében található a próbafülkékre. Azt vizsgáltam, vajon kifelé is ugyanannyi vevő jön-e, mint ahány bement, miközben lelki szemem előtt felködlött Tihanyi Balázs professzor úr zilált, ősz hajjal keretezett, karakteres fizimiskája. – Városi legendák – magyarázott a katedráról túlfűtött lelkesedéssel –, ebbe a megnevezésbe oly sok minden belefér a modern folklórból, hogy napestig taglalhatnánk. Benne rejlik az idegengyűlölet, a metropoliszokban való élet paranoiái és a különböző civilizációs téveszmék lecsapódásai. Ráadásul az egész téma kibogozhatatlan egyveleget alkot az összeesküvés-elméletek sokaságával. Itt van például a Chemtrail-gépek tevékenysége, amelyek egyes konteók szerint kémiai mérgeket szórnak a levegőbe, hogy ritkítsák a lakosságot, vagy a köztünk rejtőző, reptiliánoknak nevezett, más dimenzióbeli gyíkemberek meséje, akik, mielőtt magukra öltik valakinek az alakját, előtte osztrigaként felszippantják a tulajdonost. A régi történetek újrahasznosítása is gyakori jelenség, elég csak a viktoriánus London csatornalakó polipját említeni, ami az idők során többször is átalakult. Ismerjük vécén lehúzott aligátor bébivel is a sztorit, később pedig már gigászira nőtt patkányokkal, amelyeknek a szervezete az edzőtermek csatornájába került szteroidoktól mutálódott. Az öreg kitalálta, hogy találomra kihúz mindenkinek egy városi legendát egy kalapból, és ki-ki utánajár, mennyi a valóságalapja a számára jutott témának. Én a kínai szervkereskedők meséjét kaptam, akik öltözőfülkékben kapják el az áldozataikat, aztán miután kipakolták őket, átküldik a maradványaikat a szomszédos étterembe alapanyagnak. Jól tudtam, hogy ez a feltételezés marhaság, de azért megkerestem az otthonomhoz legközelebb eső kínai ruhaboltot, amit egy kínai étterem mellé építettek. Párszor persze az eszembe villant, hogy a nagy számok törvénye alapján könnyedén belefuthatok egy igazi rémtörténetbe is, de erre nem sok esélyt láttam. Az órák eseménytelenül zajlottak, ám egyszer csak felfigyeltem egy színes hajú nőre, aki túl sokat tartózkodott a középső próbafülkében. Egy idő után arra sétált az egyik eladó, félrehúzta a függönyt, és a szűkös helyiség üresnek bizonyult. Nagyot nyeltem, mert a középkorú hölgy nyomtalanul eltűnt, anélkül, hogy kijött volna. Egyáltalán nem vágyakoztam egy kínai donorkészítő vállalkozás nyomára bukkanni, és egy percig fel is vetődött bennem, hogy hagyom a francba az egészet, de végül mégsem tudtam átsiklani a dolog felett. 2

[close]

p. 3

Átballagtam a zebrán, aztán besétáltam a boltba, és válogatni kezdtem az ingek között. Egyik sem felelt meg igazából az ízlésemnek, de úgy véltem, vásárlónak álcázva feltűnés nélkül megvizsgálhatom a gyanús próbafülkét. Közben az imént látott eladó megjelent partvissal, lapáttal felmosó vödörrel, és elkezdett szorgosan takarítgatni, épp abban a bizonyos helyiségben. Csak azt az egyet suvikszolta tisztára, ami arra a jogos feltételezésre juttatott, hogy az eltűnt nőszemély nyomait tüntette el. Tovább húztam az időt, aztán amikor végre eltűnt onnan a figura, találomra leemeltem vagy féltucatnyi sárkányos inget, és berobogtam vele a fülkébe, hogy helyszíni szemlébe fogjak. Megszemléltem a falak illeszkedését, a padló dőlésszögét, próbáltam kitalálni, van-e bentről bármilyen rejtett kijutási lehetőség, amelyen keresztül elrabolhatnának egy embert. Végül rájöttem, hogy a tükör egy álcázott ajtó, ami a bolt melletti étterem konyhájába nyílik. Csak egy rögzítő csavart kellett elfordítanom, és máris a túloldalon találtam magam. A színes hajú nő vérbe fagyva hevert egy hosszú pulton, és meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. Teljesen mindegy volt, hogy szervkereskedők vagy gourmandok tették-e vele ezt a szörnyűséget, de brutálisan kizsigerelték. Visszafordultam a tükörajtó felé, ami erről az oldalról simán átlátszó üveg volt, és láttam, ahogy az eladó félrerántja a függönyt, és bekukkant az üres fülkébe. Az étterem vendégtérbe nyíló része felől közeledő lépteket hallottam, ami azt sugallta, hogy pillanatokon belül két tűz közé kerülök, ha nem teszek valamit sürgősen. Igazából iszonyodni se maradt időm, kutató pillantásom a lábam alatt húzódó csatornarácsra esett. A páni rémület megsokszorozta az erőmet, egy mozdulattal feltéptem, aztán a leugrottam, és visszahúztam a helyére. Odalent nyirkos sötétség és gyomorkavaró bűz fogadott, de nem volt alkalmas az időpont holmi kényeskedésre. Nekivágtam az előttem futó járatnak, ami rövidesen lejteni kezdett, és kiszélesedett. Amikor valamivel távolabb kerültem az étteremtől, bekapcsoltam a mobilom zseblámpa funkcióját, de nem mondhatni, hogy szívderítő látvány fogadott. A bokámat nyaldosó szennyvízben emberi csontvázak apró szigetei látszottak; a keleti gazfickók ide hajigálták le az általuk feldolgozott személyek azon alkatrészeit, amelyeket semmilyen módon nem tudtak hasznosítani. Undorodva folytattam az utat, mivel az ábra azt mutatta, hogy még nem kerültem eléggé messzire a rémségek konyhájától. Közben átkoztam a balszerencsémet, hogy pont nekem sikerült az egyik olyan városi legendát, ami rendelkezik némi nem elhanyagolható valóságalappal. Az sem nyugtatott meg, hogy senki nem vett üldözőbe, sőt, ami azt illeti, még gyanúsabbá tette a helyzetet. Az imént lepleztem le a környékbeli kínai olcsóságának a titkát mégsem hajszolt egy rakás tong bérgyilkos, hogy egzotikus fűszerezésű csípős csirke adalékot csináljon belőlem. Valami visszatartotta őket a lenti kergetőzéstől, és az csöppet sem tűnt szívderítő gondolatnak, hogy akadhat ebben a kiterjedt kloákában olyasmi, ami még egy csapat kannibál triád-tagot is bölcs megfontolásokra késztet. Ahogy elveszetten és kétségekkel telve kóboroltam egy használható kijáratot keresve, megpillantottam egy fémesen csillogó ampullát egy derékmagasságban kitüremkedő betonperemen. Közelebbről is megvizsgáltam, és megállapítottam, hogy olyasfajta cucc, amivel aktív kokszosok lövik magukat a gyúrótermek vécéiben, mielőtt bevonulnának a félbetépett pólójukban az edzőtérbe, hogy látványosan belenyomjanak hármat az öt mázsába, mielőtt félórát telefonálással töltenének egy fekvenyomó padra támaszkodva az aktuális barátnőjükkel. Ez arra a megállapításra vezetett, hogy valószínűleg a sarkon tornyosuló fitness center alatt járhatok már. Ez a felfedezés megmagyarázhatatlan módon nyomban baljós előérzetet keltett bennem, ami csak még jobban erősödött, amikor ösztönösen balra néztem, és szemmagasságban parázsló tekintetet láttam. Az izgalomtól vörösen izzó látószerv ugyanis egy nagyjából farkas 3

[close]

p. 4

méretű patkányhoz tartozott, ami olyan joviálisan szemlélt, mint óriáskígyó az önként a szájába masírozó fehéregeret. Ne már! – gondoltam idegesen, mert a szteroidoktól felpumpálódott rágcsálókat nem is én kaptam meg hatástanulmányként, de az elképesztő termetű teremtményt ez nyilvánvalóan hidegen hagyta, mert dobhártyarepesztő visítást hallatott. Természetesen azonnal észvesztve menekülni kezdtem, miközben úgy éreztem, hogy ennek a világnak az összes sorsrondító istene összeesküvést szőtt ellenem. Most már világos volt, hogy a kínai emberevők miért nem indítottak hajtóvadászatot ellenem, úgy voltak vele, hogy a testépítő patkányok majd szépen elvégzik helyettük a piszkos munkát. Ekkor már dühös voltam, nagyon dühös, mert néhány óra alatt két beigazolódó városi legendába is belefutottam. Nagyon reméltem, hogy ez az egész komoly, mert viccnek egy kicsit erős lett volna, arról nem beszélve, hogy matematikailag elenyészően csekélynek tűnt két ilyen egymást követő véletlennek az esélye. Mögöttem egyre harsányabb nyüzsgés támadt, üldözőm nyilván mozgósított egy hozzá hasonló kreatúrákból álló hordát, hogy levadásszon. Lélekszakadva rohantam, isten tudja meddig, aztán egyszer csak megpillantottam egy vaslétrát, ami fölfelé vezető nyílás alatt helyeztek el. Sebesen mászni kezdtem a fokokon, míg a súlyos csatornafedő lemezhez nem értem. Akkor minden erőmet összeszedtem, és bár úgy éreztem, megrepedezik a bőröm, és lemállik rólam, dühösen a magasba löktem. Feltámadó zombiként másztam ki a felszínre egy szennyes, zuglói sikátorban, és acsarogva a helyére löktem a nehéz fémkorongot. A mélyből visongás hallatszott, de semmi sem követett. Egy hajléktalan az egyik salétromos bérház falának dőlve, kimeredt szemmel bámulta alvilági újjászületésemet, és öntudatlan rémülettel hányta magára a kereszteket. Egy pillanatig ellenállhatatlan késztetést éreztem rá, hogy rajta vezessem le minden felgyülemlett frusztrációmat, és véres graffitiként kenjem szét a penészvirágos oldalú épületen, de aztán sikerült legyőznöm haragos indulatomat. Úgy, ahogy voltam, mocskosan, mint egy csatornalakó fenevad Tihanyi professzor otthona felé indultam gyalogosan, mert úgy sejtettem, nem akadna olyan tömegközlekedési jármű, amire felengednének ilyen állapotban. Este tízre járhatott, mire a nagy tudású férfi kertes házához értem az Örs vezér terén, de a késői időpont ellenére még égett nála a villany. Nesztelenül megpiszkáltam a zárat, és a dolgozószobájába surrantam. Amikor megpillantott, hullafehérré vált, ami önmagában is felért egy beismerő vallomással. – Azt hitte, nem élem túl, igaz? – kérdeztem sziszegő gyűlölettel. – Nem értem, miről beszél, Sóskúti… – hebegte rémülten. – Maga osztotta ki mindenkinek a feladatot! – köptem felé dühösen. – A többieknek csak marhaságokat adott, de nekem valódi rémtörténeteket, mert rájött, hogy ki vagyok, maga mocsok! – Kérem, ne bántson! – esedezett rémülten az aljas cselszövő, de én nem kíméltem. Sóskúti bőre elkopott álruhaként lehullott rólam, miközben megmutattam igazi alakomat a tehetetlen, vén tudósnak, és tollpiheként magamhoz rántottam. Borotvaéles karmaimmal feltéptem a koponyája tetejét, és ízletes csemegeként szürcsölni kezdtem az agyát. Csak néhány másodpercig nyüszögött, aztán kihunyt benne az élet, én pedig felhasítottam a felsőtestét, és a belsőségeiből is lakomát rendeztem. Kihörpintettem, mint az ínyencek az osztrigát, és közben az alakját is fokozatosan magamra öltöttem. Aztán leültem a helyére, és folytattam az általa megkezdett tanulmányt a forgalmas helyeken felbukkanó, titokzatos, fekete szemű gyerekekről. 4

[close]

p. 5

Böszörményi Márton: Orfeusz a rengetegben Dunaújváros tobzódik a furcsa, hihetetlen és sokszor hátborzongató történetekben. Acélváros betondzsungelében a farkasagyarként meredező panelházak között, a sötét, húgyszagú sikátorokban, de még a Duna-part megnyugtató zöldjében is ott ólálkodik valami. Valami megmagyarázhatatlan. Valami, amit a város lakói nap mint nap látni vélnek a szemük sarkából, de ha odafordítják tekintetüket, akkor rögtön köddé válik. Olyan ez, mint amikor az ember egy rémálomból ébred, és bár nem emlékszik semmi konkrétumra belőle, egy kellemetlen, nyomasztó érzés azért ott marad utána. Mint mondtam, ebből az érzésből, ebből a sötét sejtésből rengeteg történet született már a városban, és most én is megírtam a sajátomat. Orfeusz tudta, hogy egyszer eljön ez a pillanat – már régóta próbált rákészülni lelkileg, megacélozni ifjú szívét -, de most, hogy ott állt a kiserdőn átvezető ösvény bejáratánál, mögötte az egyre türelmetlenebb bandával, egész testét elöntötte a bizsergető, hideg félelem. Pár perccel múlhatott hét, az augusztus végi este lassan, méltóságteljesen vette át az uralmat a nappal felett. Orfeuszon és a bandán kívül más már nem tartózkodott a játszótéren – a gyerekeket már haza parancsolták, a kutyákat még nem hozták le sétálni. Pontosan ezt az időszakot várták a srácok, hogy kezdetét vehesse a beavatás utolsó fázisa. A végső próba, mely után Orfeusz végre felvételt nyerhet a Nagyok közé. A Nagyok egy évvel jártak Orfeusz fölött a gimiben, és nem volt egyszerű a közelükbe férkőzni, még nehezebb bekerülni a társaságukba. De Orfeusz rettentő elszánt volt – a saját osztálytársaival, a saját korosztályával képtelen volt megtalálni a közös hangot, valahogy mindig kilógott a sorból. Gyerekesnek. Sőt, inkább unalmasnak találta társait, ezért szinte bármire hajlandó lett volna, csak hogy az idősebbek befogadják. Egész nyáron át tesztelték kitartását, elkötelezettségét. Őrültebbnél őrültebb feladatokat kellett végrehajtania. Sokszor hozták kínos, megalázó helyzetekbe. Többször is úgy érezte, hogy tűréshatára széléhez ért, de mindig erőt vett magán. Összeszorította fogait, és mantraként kántálta magában: „ez jó lesz nekem! ez kell nekem!”, Nem kis büszkeséggel töltötte el, mikor egy lehetetlennek tűnő küldetés sikeres teljesítése után egy elismerő félmosolyt vélt felfedezni Grabarics, Timkó vagy a Fejős Laci arcán. De a legjobban mégiscsak az esett neki, mikor meglátta Sztella émelyítően méregzöld szemében azt az eksztatikus, mohó csillogást, azon a fullasztóan meleg reggelen, amikor a garázssoron megbújva hátizsákjából előhúzta apja 44-es Magnumját. Az volt az egyik legnehezebb feladat, de ő azt is bravúrosan elvégezte. Úgy volt, hogy majd ki is próbálják a fegyvert, de végül nem merték, mert nem tudtak megegyezni abban, hogy hol lenne a megfelelő hely, ahol senki nem hallhatja meg a lövéseket. Így Orfeusz kihasználatlanul lopta vissza a Magnumot apja íróasztalfiókjának rejtett rekeszébe. De az a csillogás Sztella szemében. Az a borzongató csillogás minden kockázatot megért! És azután csak még inkább tepert, hogy bebocsájtást nyerjen a Nagyok köreibe. Mégis, ahogy most belebámult a visszataszítóan magas bokrok és betegesen kopasz, göcsörtös fák között szunnyadó fenyegető sötétségbe, kezdett kételkedni abban, hogy tényleg ez a jó neki, hogy valóban ez kell neki. Már nem is tűnt annyira jó ötletnek bekerülni ebbe a pökhendi, felfuvalkodott brancsba. Már nem vágyta annyira azt a tébolyult csillogást a lány szemében. Pedig a feladat, a végső próba önmagában nem volt túl nagy szám. Orfeusznak egyszerűen csak keresztül kellett sétálnia azon a kis erdős részen, ami a Bocskairól levezetett a Cirkusz térig. Az út egyáltalán nem hosszú, világosban nagyjából öt perc alatt át lehet rajta sétálni. Az irányt nem is lehet eltéveszteni, és annyira nem is meredek a domboldal lejtése, hogy az embernek arra kelljen koncentrálnia, hogy nehogy bokáját szegje. Viszont szürkületben, mikor a látási viszonyok amúgy is romlanak, és a magasba nyúló, sűrűn sorakozó fák eltakarják az eget, 5

[close]

p. 6

máris nehezebb a helyzet. De ezzel még nem is lenne gond, óvatosan lépdelve minden gond nélkül végig tudja magát verekedni az ember az ösvényen. A valódi kihívást nem a terep fizikai nehézsége okozza, hanem azok a kellemetlen gondolatok és érzések, amiket a kiserdő kivált az emberből. Ugyanis minden dunaújvárosi gyerek hallott régen meséket, bugyuta rémtörténeteket az erdőről. A szülők azért ijesztgették ezekkel a sztorikkal csemetéiket, hogy ne kószáljanak el, nehogy véletlenül a túloldalon, a forgalmas autóúton kössenek ki. Aztán a gyermeki fantázia ezeket a jó szándékú, ártalmatlan rémisztgetéseket továbbköltötte, kiszínezte. Megdöbbentő részletességgel írták le az erdőben történt borzalmakat, és egy idő után már maga a kitalálója sem tudta egy-egy történetről, hogy valóban csak az ő agyszülemény-e vagy a valóság. Mindenki hallotta a történeteket, de senki nem tudta, hogy kitől. Egyszerűen ott keringenek Dunaújváros kollektív tudatában, és a frászt hozzák mindenkire, aki az erdő közelébe merészkedik. - Na, most mi lesz, Orfi? A végén adod fel? – a nagydarab Ricsi brekegésszerű hangja zökkentette ki Orfeuszt aggódó merengéséből. Gyorsan megrázta fejét, majd a többiekhez fordult. Próbált megszólalni, hogy elmondja készen áll, de nem jött ki hang a torkán. Csak komoran biccentett. - Hagyd a fiút, Ricsi – Fejős Laci kecsesen, hangtalanul ugrott le a rozsdamarta mászókáról, közben egy pillanatra sem vette le hideg, röntgensugár tekintetét Orfeuszról. – Akkor indul, mikor jónak látja. De azt ő is tudja, hogy minél tovább vár, annál sötétebb lesz az erdőben. A telefonját pedig elvesszük, ugye. Fejős Laci Orfeusz felé nyújtotta tenyerét. A fiú előkotorta ócska Nokia készülékét farmerzsebéből és a bandavezér kezébe nyomta. Orfeusznak nem csak azért esett nehezére megválnia mobiljától, mert így nem tud majd világítani magának a sötét erdőben, hanem mert így, hogy az ütött-kopott telefon nem nyomta bal combját, szinte meztelennek érezte magát. Ez volt az első telefonja, és már hét éve ott pihent az oldalán hűséges társként. Egyszerűen jó érzés volt néha odanyúlni, megtapintani, de Orfeuszt már csak az is megnyugtatta, hogy érezte a súlyát. Most, ahogy átadta Fejős Lacinak egyből elfogta a nyugtalanság. A rá váró küldetéstől való félelmébe még valami alattomos rossz közérzet is vegyült. Mintha belázasodott volna. - A Lacának igaza van, tényleg jobb lenne, ha még most elindulnál – vetette oda Grabarics, szája szélén elmaradhatatlan cigarettájával. – A Martalócok állítólag sötétedés után ragadják el az embereket. - Milyen Martalócok? Miről beszélsz? – kérdezte megütközve Ricsi. - Valami mutáns népség – legyintett Grabarics. – Az erdő alatt élnek, és csak a sötétben tudnak előjönni. Bántja a szemüket a fény. - A Martalócok az X-menben szerepeltek, te gyökér – röhögött gúnyosan bugyborékolva a melák Ricsi. – Tuti, hogy a bátyádtól hallottad ezt a hülyeséget. Ő olvasott állandóan X-ment. Grabarics figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, egykedvűen pöfékelt tovább. - Én azt hallottam, hogy azok a csövesek költöznek az erdőbe, akiknek már minden mindegy – jegyezte meg a lófejű Sztankai Juci. Orfeusz soha nem értette, hogy mit keres ez a csúnyácska, kissé debil csaj a Nagyok között. – Akik már annyira elkeseredettek, hogy kénytelenek ráfanyalodni az emberhúsra. Éjszaka megölik azokat, akik átmennek az erdőn. A pénzből, amit szerencsétleneknél találnak, piát vesznek. A húsukat meg felzabálják! - Baromságokat beszéltek mindannyian – csattant fel a szemüveges Pribék Náci tőle szokatlan ingerültséggel. Úgy látszik ez a téma különösen érzékenyen érinthette, mert egyébként soha nem vetemedett volna arra, hogy lebarmozza a többieket. Rendesen meg is lepődött mindenki a cingár gyerek kirohanásán. - Szerintetek miért van itt még mindig ez az erdő? Miért nem ritkították meg a növényzetet? Miért van pont itt ez a játszótér? – Pribék Náci körbehordozta égő tekintetét a többieken. – Amikor a város épült, az 50-es években, és az első családok letelepedtek a környéken, már akkor gyerekek tűntek el az erdőben. Sőt, valószínűleg már jóval azelőtt is! Mert az erdő szellemének áldozatokra van szüksége. A város alapítói egyezséget kötöttek az itt tanyázó 6

[close]

p. 7

gonosszal. Felhúzták ide ezt a játszóteret, aztán elfordították a fejüket. Mindig akadt egy-két hülyegyerek, aki bemerészkedett az erdőbe. Nem nagy ár, azért, hogy a város többi lakójának nyugalma legyen. A kis Pribék Náci hátborzongató monológja után egy darabig mindenki csöndben maradt. Ezt a sztorit senki nem tudta túl licitálni. Végül Fejős Laci Orfeuszhoz fordult, a vállára tette a kezét. - Mindenki hallott történeteket az erdőről. Feltételezem Orfeusz is. Mindegyikünknek megvan a saját kis rémmeséje. Orfeusz – Fejős Laci eddig mindnyájukhoz intézte szónoklatát, de most lehalkította hangját, és csak a fiúhoz szólt -, alá kell szállnod a saját poklodba, hogy aztán félelmek nélkül csatlakozhass hozzánk. Menni fog, öregem? Orfeusznak jól esett, hogy ilyen barátságosan beszélt vele a Nagyok vezére – egész nyáron nem szólt hozzá ennyit -, kicsit meg is nyugodott tőle. Így elég magabiztosnak tűnt, mikor azt mondta: - Készen állok a végső próbára! - Ezt örömmel hallom! – Fejős Laci melegen Orfeuszra mosolygott, aztán kezét levette válláról, és újra fennhangon beszélt, hogy a többiek is hallják szavait. - Orfeusz tehát végigmegy az erdőn! De nem elég csak a mélyére térnie, nem elég csak leereszkednie a biztonságot nyújtó lámpák fényébe! Vissza is kell térnie közénk! Orfeusznak vissza kell térnie a sötétségből! Orfeusz nagyot nyelt, szinte kiakadt az állkapcsa. Eddig erről nem volt szó! Azt hitte elég lesz egyszer megtennie a szörnyű utat. - És hogy megbizonyosodjunk róla, hogy valóban teljesítette a távot, hogy valóban a domb aljára ért, vissza kell onnan hoznia valamit – a vezér most újra Orfeusz szemébe nézett. – Lent felkötöttük az egyik fára Sztella vörös kendőjét. Azt kell felhoznod nekünk. Orfeusz Sztellára nézett, aki a többiektől kicsit távolabb, egy csúszda alján üldögélt unottan, és valóban nem viselte csuklóján a vörös kendőt. Mikor észrevette, hogy a fiú őt figyeli, felnézett, és szárazon elmosolyodott. Orfeusz megint észrevette szemében azt a borzalmasan gyönyörű csillogást. Azt gondolta, hogy ez a lány minden félelem nélkül sétálna végig az erdőn, és meg se kottyanna neki. - Indulj hát, Orfeusz, itt az idő! – mondta túlságosan teátrálisan Fejős Laci, amitől kissé nevetségesnek tűnt Orfeusz szemében, de már nem tudott ezzel foglakozni, sokkal jobban lekötötte a rá váró feladat. Újra hatalmába kerítette a félelem. Érezte, ahogy a heréi egyre feljebb és feljebb emelkednek, próbálnak menedékbe bújni. Tarkója zsibbadt és szeme előtt apró fekete pöttyök cikáztak. Tudta, hogy azonnal indulnia kell, különben elájul. Nagy levegőt vett, és hátra sem nézve belevetette magát az erdőbe. Mióta megtudta, hogy ez lesz a végső próba, Orfeusz, amikor csak tudott eljött az erdőbe, hogy nappal begyakorolja az útvonalat. Mondjuk nem volt túl sok lehetősége, mivel ideje nagy részét a Nagyokkal töltötte, és a nyárból, amúgy is kiesett két hete, amikor a szüleivel Görögországba ment nyaralni. Azért nagyjából így is sikerült feltérképeznie a terepet, úgy gondolta, ha képes tiszta fejjel koncentrálni, és nem adja át magát a legendák keltette félelemnek, akkor minden baj nélkül megjárja az utat. Fejős Lacinak igaza volt. Mint ahogy a többieknek, neki is megvoltak a saját történetei a helyről. Az óvodában az egyik barátja, akinek már nem emlékezett a nevére, azt mondogatta, hogy apró lények, gonosz manók élnek az erdőben. Amikor a többiek kinevették, mert miért lennének a manók félelmetesek, akkor azt válaszolta, hogy ezeknek a kis koboldoknak varázserejük van, megbabonázzák az embereket, hogy aztán örökre láthatatlanul bolyongjanak a fák között. Aztán később egy lány – valamilyen Julinak hívták, az általános iskolában padtársak voltak – váltig állította, hogy a bátyja eltűnt az erdőben, és hogy csak hetekkel később kerültelő, de megőrült, és azóta egy elmegyógyintézetben kezelik. Azt, hogy mitől bolondulhatott meg a 7

[close]

p. 8

testvére, a lány nem tudta, csak azt, hogy valami arctalan boszorkányról motyogott, mikor rátaláltak. De Orfeusz nem a mutánsoktól, kannibál csövesektől vagy boszorkányoktól tartott. Tudta jól, hogy ezek mind mesék, amik azért alakultak ki, hogy arccal ruházzák fel az emberek ismeretlentől való félelmét. Viszont azzal is tisztában volt, hogy az ilyen legendák nem véletlenül alakulnak ki, valaminek mégiscsak kell lennie az erdőben. És az sokkal rettenetesebb, mint azok a gyermeteg mendemondák, amik a városban terjednek. Orfeusz kezdetben egész ügyesen haladt. Úgy tervezte, hogy a lefelé vezető utat egy szuszra letudja, hogy még viszonylag világosban indulhasson vissza. Az volt a gond, hogy vészesen gyorsan sötétedett, sokkal gyorsabban, mint ahogy arra a fiú számított. Csupán az út felénél járhatott, mikor lassítania kellett, ha nem akart elbotlani egy gyökérben vagy letört faágban. Megpróbálta kizárni a környezetet, és csak a lába elé fókuszálni. Lépésről lépésre, csak előre nézni! Aztán be kellett látnia, hogy ez lehetetlen feladat. Ha az ember minden idegszálával arra összpontosít, hogy ne vegyen tudomást a körülötte lévő dolgokról, akkor csak azért is beúszik minden apróság a tudatába. Hallotta, ahogy odafent a csontsovány fák ritkás lombjain a száraz leveleket zörgeti a semmiből jött hideg szél. Ahogy a bokrok között valami apró állat elrohan mellette. Ahogy valami megmozdul bent, messze az erdő mélyében, ahová soha nem merészkednek emberek. Orfeusz arra gondolt, hogy inkább befogja fülét, de akkor nem tudna kezeivel egyensúlyozni az egyenetlen talajon. Így hát maradtak a vészjósló hangok. Orfeusz csak a lába elé nézett, de szeme sarkából így is látta a bokrok között szanaszét heverő ruhadarabokat, pálinkás üvegeket. Tudta, hogy a legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy néhány hajléktalan tényleg itt tölti napjait. De túl feszült idegei, hagymázas látomásokkal terhelt elméje egészen más képeket festett lelki szemei elé. Ahogy egy hórihorgas sötét alak egy rakat piával az erdőbe csalogatja szerencsétleneket, aztán a telihold eltévedt sugarának kísérteties fényénél darabokra tépi őket, aztán ruháikat úgy szórja el az ösvény mellett, mint más a használt csokipapírokat. Lihegve, átizzadtan, teljesen kimerülten érkezett el az utolsó méterekhez, ahol már látta a fák ágai között az út menti lámpák fényét. Meggyorsította lépteit, szinte futva ért az ösvény végére. Kétrét görnyedt, térdét támasztva kapkodta a levegőt, úgy érezte mindjárt hányni fog. Végül sikerült összekapnia magát, felegyenesedett, és meglátta az egyik groteszk fára kötve Sztella vörös kendőjét. Orfeusz a kendőt övére kötötte, mert sehogy nem jött rá, hogyan tudná azt fél kézzel csuklójára applikálni. Fogalma sem volt, hogy Sztella hogyan csinálhatja. Lehet, hogy valaki megköti neki? Talán Fejős Laci. Orfeusz lelke mélyén sejtette, hogy több is van a bandavezér és a lány között, mint barátság. Hát persze, ki mást is választana az az örvénylő tekintetű tündér? Neki csak a legjobb jár. Ez a gondolat rendkívül felbosszantotta a fiút. Ebből a dühből nyert új erőt, hogy gondolkodás nélkül nekivágjon a visszaútnak. Sajnos Orfeusz kezdeti lelkesedése elég hamar lelohadt. Alig tett pár lépést felfelé, mikor az út menti lámpák fényeit már el is nyelte a rengeteg. Időközben szinte teljesen besötétedett. Orfeusz felnézett az égre, természetesen egyetlen csillagot sem látott – az égbolt azon szeletei, melyeket nem takartak el a hátborzongatóan meredező fák kusza ágai, hamuszürkére színeződtek a gyárból folyamatosan ömlő füsttől. Orfeusz szinte vakon botorkált felfelé, csak a környező fák elmosódott körvonalait tudta kivenni a nyomasztó félhomályban. Korábbi eltökéltsége, összeszedettsége semmivé foszlott. Bizonytalanul, remegő térdekkel araszolt előre, már nem számított, hogy hová néz, csak hogy jusson már fel végre valahogy. Darázsfészek zsongott fejében, az előtte felvillanó sejtelmes képek a rettegés újabbnál újabb szintjeire emelték. Aztán egyszer csak a riasztóan gyülekező árnyak között az egyik fa tetején meglátott valamit. Valamit, aminek nem kellett volna ott lennie. A csupasz, halottfehérré szikkadt fán ott lógott Sztella vörös kendője. 8

[close]

p. 9

Orfeusz lenézett oldalára, ahol az övére kötve kellett volna pihennie a kendőnek. De az nem volt ott. Ott vöröslött azon a beteg, korhadt fán, mintha a vére folyt volna ki. Orfeusz immár képtelen volt józanul gondolkodni. Megbabonázva indult el a kendő felé, mit sem törődve a ruhájába akadó tövisekkel, az egyre sűrűbb fákkal, az egyre mélyülő sötétséggel. Csak ment előre, kezét előrenyújtva próbálta elérni a vörös kendőt, ami mintha egyre távolodott volna tőle. Beljebb és beljebb kellett araszolnia a növények burjánzó tengerében, míg odáig jutott, hogy már mozdulni sem tudott. Egyik lába beleakadt egy gyökérbe, felsőteste két egymást keresztező fa közé szorult. A fiú elméjéről csak akkor szállt fel a köd, mikor már késő volt. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát, de nem bírt moccanni. Ekkor hallotta meg maga mögött a lépteket. Valami közeledett felé. Lassan, nehezen. Orfeuszt kiverte a hideg veríték, szeme előtt elsötétült a világ, gyomra felfordult. Még elkeseredettebben kapálózott, de a természet nem engedte el őt. Végérvényesen csapdába esett. Könnycseppek csorogtak végig az arcán, és csak arra gondolt, hogy nem csókolta meg a lányt. Hogy nem nézett bele közvetlen közelről abba a veszett, méregzöld szempárba. Aztán orrát macskahúgy és rothadó tetemek szaga csapta meg. És megérezte tarkóján a sötétség gyomrából felszivárgó tűzforró leheletet. Orfeusz lehunyta szemét. 9

[close]

p. 10

Bukros Zsolt: A szellemíró A Jeszenszky udvarház sötét bálványként trónolt Szigethalom szélén. Balog Zalán egy darabig résnyire szűkült szemmel bámulta, aztán a körülötte szakadó záporral mit sem törődve átmászott a kerítésen. A harmincöt éves korára már erősen kopaszodó, sovány férfi régóta szeretett volna bekerülni az Isten Útjai nevű szervezetbe, és most végre lehetőséget kapott rá, hogy felvételt nyerjen a Magyarország legjobb szellemvadászait egybegyűjtő, zártkörű társaságba. – Jeszenszky Albert a legsikeresebb horror írók közé tartozott, és még a pályafutása kezdetén építtette a kúriát – magyarázta neki az ősz hajú, horgas orrú nagymester, akit a rendtársai Adeptusnak szólítottak. – Két dolgot tudunk vele kapcsolatban biztosan: kettős személyiségű sorozatgyilkos volt, és az otthonában mindenből kettő van. Nem véletlenül nevezik a helybéliek az épületet Tükörháznak. A földszinten két bejárat, két előtér és két lépcsősor helyezkedik el, amelyek csak az emeleten találkoznak. Odafent két hálószoba, két fürdő és két ebédlő található. Lényegében az egész objektum mértani pontossággal ketté van választva, és a helyiségek még a berendezési tárgyak terén is annyira megegyeznek, mintha a tükörképei lennének egymásnak. A szakértők szerint Jeszenszky azért lett olyan sikeres, mert az írói énje beépítette a sorozatgyilkos alteregó élményeit a regényeibe. 2003. november 27-én éjfélkor fővárosi nyomozók próbálták meg kihallgatni néhány nő eltűnése miatt, de a látogatásuk halálos tűzharccal végződött a jobb oldali hálószobában. Ezután különféle városi legendák terjedtek el arról, hogy az író szelleme még mindig a Tükörházban kísért. Rövidesen elérkezik Jeszenszky halálának tizenharmadik évfordulója. Ha végleg elpusztítja őt, felvételt nyerhet társaságunkba, de ez korántsem egy egyszerű próba. Minden lényeges dolgot elmondtam, ám magának kell eldöntenie, mit tekint fontosnak. Amennyiben győz, helyet foglalhat közöttünk, ellenben ha veszít, nem hagyja el élve a kúriát. Zalán kiterjedt internetes kutatást folytatott az akció előtt. Megszerzett minden elérhető információt Jeszenszkyről, mi több, egy-két általa írt művet is elolvasott. A fickó kétségkívül rendkívül életszerűen ábrázolta a gyilkosságokat, ami alátámasztotta, hogy számottevő gyakorlati tapasztalattal rendelkezett ezen a téren. Zalán arra tippelt, hogy a mániákus szerző vérszomjas ártószellemmé vált, aki alig várja, hogy megölhessen valakit. A szellemíróhoz hasonló entitások a haláluk évfordulóján általában eléggé megerősödtek a fizikai megtestesüléshez, a tizenharmadik alkalomnál pedig még a szokásosnál is veszélyesebbnek bizonyultak. Zalán kidolgozott egy hatékonynak tűnő tervet. Egymástól eltérő források azt állították, hogy a Jeszenszky féle fantomokat úgy lehet kiiktatni legegyszerűbben, ha az ember csapdába ejti őket egy boszorkányötszögben, aztán ellenük fordít valamilyen átkot. A rituális előírások szerint a pentagrammát pontosan oda kell felrajzolni, ahol a néhai távozott az élők sorából, mivel ereje tetőfokán ott kísérel meg majd testet ölteni. Zalán felkereste egy hacker ismerősét, Góliát Imrét, aki a kérésére feltörte az ORFK adatbázisát, és megszerezte a helyszínelők 2003-as fotóit, amik a horror író halála után készültek. Zalán feltelepíttetett a túlsúlyos kódtörővel egy speciális applikációt a mobilkészüléke kamerájára, ami szögpercre pontosan össze tudja párosítani a hatósági felvételeket a helyszín aktuális képével. Ezt követően letöltetett vele egy ősi asszír átkot is a telefonja memóriájába, ami a természetfeletti kreatúrát garantáltan a klasszikus babiloni pokolra küldi. Ezzel a modern idők szelleműzője készen állt a végső összecsapásra. Úgy tervezte, felfesti a megfelelő helyre a pentagrammát, az foglyul ejti a manifesztálódó Jeszenszkyt, ő pedig addig kántálja a holt nyelven született bűvigéket, amíg ki nem végzi ellenfelét. Mire az épület dupla bejáratához ért, ronggyá ázott. Előkapta a betörőszerszámait, és a jobb oldali ajtón keresztül a házba hatolt. Odabent poros előteret és felfelé tartó lépcsősort világított meg a sisaklámpája. Az emeletre érve továbbra is jobbra tartott, és hamarosan rálelt a hálószobára. Aktiválta a mobilján az alkalmazást, és miután bemérte Jeszenszky elhunytának 10

[close]

p. 11

helyét, elkezdte felrajzolni a pentagrammát. Néhány perc múlva félbehagyta a műveletet, mert azt súgták az ösztönei, hogy túl könnyen megy minden. Egy ilyen különleges próbatételnél jóval komolyabb nehézségekre számított. Ahogy rágódott, az agyába villant, hogy a nagymester esetleg át is verhette, és az általa említett tűzpárbaj talán a másik oldalon történt. Adeptus akár azért is félrevezethette, hogy felmérje, képes-e kiválasztani az igazságok közé rejtett hazugságot. Lázas sietséggel végigpörgette a mobilján a 2003-as felvételeket, miközben eszébe jutottak az idős férfi első kijelentései Jeszenszkyről. Két dolgot tudunk róla biztosan: kettős személyiségű sorozatgyilkos volt, és az otthonában mindenből kettő van. Nem véletlenül nevezik a helybéliek az épületet Tükörháznak. A helyszínelők képein minden tárgy az ellenkező oldalon helyezkedett el, mint az általa meglátogatott helyiségben. Zalán felindultan az órájára meredt, már csak öt perce maradt éjfélig. Két lehetőség közül választhatott: megpróbálja korrigálni a baklövést, vagy pánikszerűen eliszkol az udvarházból. Az elsőt választotta, mivel továbbra is vágyott az áhított szervezeti tagságra, mellesleg pedig biztosra vette, hogy még mindig meg tudja valósítani a rendelkezésére álló időben az eredeti tervet. Hátizsákját hátrahagyva felkapta a festőfelszerelést meg a mobilt, aztán lóhalálában kirontott a jobb oldali hálószobából, és dübörgő szívvel átnyargalt a folyosó túlsó felén található másolatba. Egyetlen pillantás is igazolta a gyanakvását: a helyiség teljesen ugyanolyannak tűnt, mint az, amelyikből kirohant, csak éppen minden egyes tárgy és bútor pont az ellenkező oldalon helyezkedett el. Lázas sietséggel újra aktiválta az applikációt. Az alkalmazás csigalassúsággal töltődött be, de alig egy perccel éjfél előtt sikerült belőnie az új koordinátákat. Kapkodó mozdulatokkal hozzáfogott, hogy felfesse a pentagrammát, miközben behullámzott előtte a tér, majd kipúposodott, és egy horgas ujjú kéz kezdett előtüremkedni belőle. A riasztó látvány még hevesebb mozdulatokra ösztökélte, mert az egyre határozottabbá váló körvonalak vészes gyorsasággal emberi formát öltöttek. Már csak egy utolsó ecsetvonás hiányzott, amikor a kísértet kárörvendően felkacagott, és torkon ragadta. Zalán fuldoklott, miközben görcsös erőfeszítésekkel próbálta befejezni a boszorkányötszöget. Megszédült, a szellemíró két szeme gyűlölettől lángoló tűzgömbbé változott. A férfi csaknem elájult, de az öntudatlanság határán sikerült meghúznia a záróvonalat. A pentagramma belsejéből fájdalmas bömbölés hallatszott, miközben az ábrából kilógó végtag füstölögve a levegőért kapkodó szellemvadász elé pottyant. A pszichopata kísértet meglehetősen idegesnek látszott odabent, és meddő kísérleteket folytatott a boszorkányötszög elhagyására. Ahányszor az okkult szimbólum láthatatlan falához ért, sercegés hallatszott, mintha erőtérbe ütközött volna. Zalán a torkát simogatva kikereste a mobiljában az asszír szelleműző szöveget, és rekedten kántálni kezdte. Jeszenszky trágárságokkal árasztotta el, de ezenkívül nem sokat tudott tenni a leállítására. Hirtelen iszonyatos lángözön csapott fel, és a kísértet látványos fényorgia közepette elhamvadt. Zalán kilépett a folyosóra, és elindult a túloldali épületszárnyba a hátizsákjáért. Amikor benyitott a másik hálószobába, rögtön megállapította, hogy valami nagyon nem stimmel. A szoba úgy festett, mintha végigsöpört volna rajta egy hurrikán. A bútorok felborogatva hevertek, a függönyök tépett rongycsomókként lógtak, a padlót összetört dísztárgyak cserepei borították. Ráadásul a hőmérséklet is szokatlanul visszaesett, a férfi lélegzete fehéres ködpáraként gomolygott. A hátizsák ott csücsült a padlón, karnyújtásnyira a befejezetlen pentagrammától. A szellemvadász összeszűkült szemmel nézte, és érezte, hogy a karján minden egyes szőrszál felmered. A következő pillanatban döngve becsapódott az ajtó mögötte, és kialudt a sisaklámpája, miközben némileg megkésve az agyába villant a katasztrofális állapotok magyarázata. Úgy tűnt, Adeptus szó szerint értette, amikor azt mondta, hogy Jeszenszky házában mindenből kettő van. A kijelentés nem csak a berendezési tárgyakra és a szobákra, hanem az épületben fellelhető szellemekre is vonatkozott. Az elmebeteg írónak valahogy mindkét személyisége kísértetté vált, és ő csak az egyiket ölte meg. Zalán szeretett volna az ajtó felé 11

[close]

p. 12

vetődni, de elkésett. Valami moccant a sötétben, horgas ujjak fonódtak a torkára, és a fülét kárörvendő kacagás töltötte be. Frey Éva - Ház a határban A Ház a határban című történet helyszínét és hangulatát a vidéken töltött gyerekkori nyarak ihlették, és a magunk szórakoztatására kiagyalt történetek, melyekkel egymást ijesztegettük. Gyakran bicikliztünk a kis falu határában, ahol akadt néhány elhagyott csűr és romos épület. Amit leírtam, annak egy kislánykori, kitalált történetem az alapja, amibe már akkor beleszőttem és kiszíneztem néhány, fél füllel elcsípett töredéket a felnőttek beszélgetéseiből. Vannak házak, melyek a maguk istenverte módján élnek. Vannak házak, melyekben átok születik, és örökre átkozottá lesz a föld, ahol állnak. Régi, de jó állagú kerítés fogta körbe azt a tanyát a falu határában, a kiserdő mögötti, eldugott tisztáson. A műúttól cserjéssel és fákkal szegélyezett földút vezetett ide, az a fajta, ahol a hepehupás kerékcsapások közt magas fű sarjad. A tisztás közepén kopott, sőt kopár kőház állt, ami talán már újkorában is nélkülözött minden szépséget. Alapja négyzet, az épület pedig szabályos kocka volt, nem túl magas sátortetővel. Igazi masszívumnak tűnt, mintha valamiféle modernkori erődítmény lenne. Tiszteletteljes csendben, már-már megilletődötten sorakoztunk fel viharvert kerékpárjainkkal a kovácsoltvas kapu előtt mi négyen, két fiú és két lány: gyerekek a faluból. Nyár volt, rekkenő hőség – lehetett akár harminckét fok is. Abban az időben, bő negyed évszázaddal régebben ez még forróságnak számított. Néztük a házat. A homlokzaton, a felső szinten három, lent pedig két ablak meredt a semmibe. Középen bejárati ajtó sötétlett a mély kapualjban. Az ablakok, ezek a kis négyszögek úgy sandítottak ránk, mint a sunyi ember malaclopó szemei. A házról néhol nagy foltokban pergett a szürke beton vakolat, feltárva a rideg kőtömböket, melyekből a falakat emelték, ki tudja, milyen régen. Az épület öreg, bőrbeteg élőlénynek tűnt. Az egyik hályogverte, félvak ablaktábla mögött mintha árnyék moccant volna. – Láttad? – kérdezte a mellettem álló, tízéves forma fiú. Nagyjából egyidősek voltunk mindannyian. – Aha… – suttogtuk egyszerre ketten, a másik lány és én. – Az öreg Schwerter szelleme – tódította a kisebbik fiú olyan hangon, hogy szorongásunk ellenére mindhárman felnevettünk. A hátunk mögött megtermett varjú vitorlázott a Lajta felé, közben rekedten károgott egyet. Az ő tükörképét láthattuk a mocskos ablaküvegen. A különös varázs megtört. Megkönnyebbülten fektettük a bicikliket a cserjés tövébe, és várakozón néztünk egymásra. Mindegyikünk a másiktól várta, hogy lépjen, hogy kezdeményezzen. Be akartunk jutni a házba. Szerettünk borzongani. Azért voltunk itt. A falusi legendárium szerint az épületet még az első világháború előtt emelte egy bizonyos Schwerter nevű különc, aki állítólag fegyverkovács, kereskedő, esetleg katona volt. Ahány „hiteles” forrás, annyi változatot hallottunk az öregről, abban azonban minden mese megegyezett, hogy a tulaj őrült volt. A dolgok valahol ott romlottak el, hogy a férfi részt vett a háborúban, és vagy tényleg légnyomást kapott, vagy egyszerűen csak rossz hatással volt rá az öldöklés. A lényeg, hogy a frontról már nem ugyanaz az ember tért vissza. Nemcsak külsejében változott meg, de alapvetően nehéz természete még komiszabbá vált. Az emberek, ahogy kiismerték ezt az új Schwertert, félni kezdtek tőle. – Gyerünk – intett a nagyobb fiú, és nekiindult. 12

[close]

p. 13

Pár lépés távolságból követtük. Elöl, a nagykapunál nehéz lett volna átmászni, ezért elindultunk a kőalapú kerítés mentén jobbra, majd hátrafelé. Oldalt, egy összeeresztésnél sérült meg úgy a rácsozat, hogy kényelmesen átfértünk a két oszlop között. Bent voltunk hát a birtokon. Elindultunk vissza, a főbejárat felé. Az udvaron, a kerítéshez közel derékig ért a sárguló gaz. Szárazság volt. Poros szénaillat nehezítette a levegőt, és volt ott még valami más is. Édeskés, halvány, de annál kellemetlenebb szag keveredett a nyár megszokott kipárolgásai közé. – Érzitek? – kérdeztem, és szimatoltam. – Mit? – fordult meg hirtelen a nagy fiú. Ő már tizenkét-tizenhárom éves volt, tehát ő vezette a csapatot. – Valami furcsa szag… – suttogtam elbizonytalanodva. – Patkányok vannak a pincében. Ez egy patkánypalota – mondta a főnök, és türelmetlenül legyintett. Követtük. Mintha az ő szavait akarná alátámasztani valami felsőbb hatalom, kongó puffanás hallatszott a ház felől, aztán ránk szállt a természetellenes csend. Abban a pillanatban észrevettem, hogy nem hallatszik a szokásos madárcsicsergés, és nem ciripelnek az apró rovarok sem. Az utolsó természeti hang a varjú baljós károgása volt. Olyan csend nehezedett a tisztásra, hogy a dobhártyám szinte a koponyámba nyomult. Csak az univerzum halk vibrálása, a fehér zaj sistergett a fülemben. – Mondom, hogy patkányok! Gyerünk! – intett a csapatvezető, és néhány lépés után hosszú karót emelt fel a fűből. – És ha a szellem? – próbálkozott a kisebbik srác. – A szellemek éjfél után kísértenek – okoskodott a barátnőm. – Ezért jöttünk nappal! – Halljátok a zsilipet? – kérdeztem. – Nem. Miért? – Mert odakint még hallottam. A kerítésen kívül. – Én is – torpant meg a másik lány, és láthatóan megborzongott. Mindenki fülelt. Úgy tűnt, a hangyás tévéképernyőt idéző susogás egyre erősödik. – Persze, hogy nem halljuk! Itt ez az épület, meg ezek a fák – mutatott a nagy fiú a házat körülvevő öreg platánok felé. – A Lajta meg arra van, az ellenkező irányban. Igen, ez megfelelő magyarázatnak tűnt. Tovább lépkedtünk a kapu felé. – Nézzétek! Az öreg lehet, hogy tényleg kommunista volt. Ötágú csillaggal rakta ki az udvarát – állapította meg a vezetőnk. – A fater látta fentről, amikor egyszer beült a Molnár Jocó apja mellé a permetezőgépbe. Az öt platán nagyjából azonos távolságra állt a háztól és egymástól is. Köztük lapos kövekből kirakott járdaféleség húzódott, amire a nagy fiú azt mondta, hogy szabályos kört ad ki. Ezen kívül minden fától két egyenes járda futott V alakban a ház felé. Nem tudtuk pontosan, hogy mi az a kommunista, és mit jelent az ötágú csillag, de láttunk már ilyet a városi gépgyár kéményén. Azt a szót, hogy pentagramma, akkor még nem ismertük, tehát nem foglalkoztunk többet a dologgal. Schwerter gyűjtötte a régi fegyvereket, meg minden egyebet, ami kapcsolatban állt a harccal és a történelemmel. A nagy fiú valami szuvenírt akart eltökíteni a házból, lehetőleg az öreg hadászati kollekciójából. Schwerter állítólag a gyűjteményéből származó szablyával, élve belezte ki saját feleségét. Aztán otthagyta az asszonyt a mestergerendán lógva, tarkójában egy jókora húskampóval. Nyáron történt az eset, talán éppen egy olyan forró napon, mint amilyen az ottjártunkkor volt. Amikor rátaláltak a tetemre, már kikezdték a nyüvek. Azt beszélték, felhőkben szálltak fel a döglegyek a testről és az alá gyűlt mocsokból. Hogy az asszony miért kapta, amit kapott, nem tudtuk pontosan. Ezt nem előttünk beszélték meg a felnőttek, annyi viszont biztos volt, hogy Schwerter anno a falu legszebb lányát vette feleségül. A férfi a gyilkosság után eltűnt, és nem akadtak a nyomásra. Voltak, akik úgy tudták, 13

[close]

p. 14

hogy Amerikába szökött, mások szerint beleugrott a folyóba, ott lelte halálát, éjszakánként pedig visszajárt a nyughatatlan lelke. A birtokot – és vele együtt apja elmebaját – Schwerter egyetlen utóda örökölte. Erről a fiúról azt hallottuk, hogy kislányokat és kisfiúkat gyűjtött, amíg el nem vitték valami gumiszobás helyre, egy sárgára festett házba. Utána egy osztráké lett a ház, aki rokona volt a családnak. Ez az ember nem lakott itt, de időnként végzett némi állagmegóvást. Évente három-négy alkalommal tette tiszteletét. Elegáns, fekete autón érkezett, és sötét napszemüveg mögül kémlelte a falut, miközben lassan végighajtott a főúton, hogy rákanyarodjon a templom melletti leágazásra. Az osztrákkal soha senki nem beszélt. Ez alól az egyetlen kivétel a falu rendőre, a Müller Ági apja volt, aki hivatalból tárgyalt vele. Ez akkor történt, amikor eltűnt egy fiatal lány, és a hatóságnak a házban is keresnie kellett. A kutyák ugyanis ide vezették őket. Schwerter osztrák utóda hamar megérkezett, és bebocsátotta a nyomozókat a birtokra. Semmit nem találtak, a kutyákkal viszont történt odabent valami. Spitz, a Müllerék német juhásza aznap este csúnyán megharapta Ágit, a másik pedig hazaérve felfalta a saját kölykeit. Mindkét állatot lelőtték. Pár év múlva ismét volt egy eltűnés – egy húszéves fiatalembernek veszett nyoma –, de ekkor már nem vittek kutyákat a házkutatásra. Az a hír járta, hogy a győri nyomozó, aki az ügyet vezette, később furcsa könyveket kezdett gyűjteni, és egyre bizarrabb elméleteket gyártott. Miután leszerelték, a Dacia expressz alá ugrott, de neki alapból sem voltak rendben az idegei. A faluban néha szóba került a Schwerter ház. Egy alkalommal a szomszéd Mariska néninél hallottam felemlegetni, amikor nagyanyámmal diskuráltak. A rozzant hokedlin üldögéltem, és éppen egy nyalókát szopogattam, de a levegőtlen helyiségben olyan büdös volt, hogy nem mertem kivenni a számból. Csak nyeldekeltem az émelyítően édes szirupot, és éppen azon gondolkodtam, hogy kimegyek az ajtó elé friss levegőt szívni, amikor megütötte fülemet a név. A ház… Tizenévesek lófráltak ott éjszaka, tábortüzet raktak, és Mariska néni szerint „istentelen” dolgokat műveltek – de hogy pontosan mit, az nem derült ki. Az öregasszony, ez a seprűs boszorkány maga mellé intett, és elgondolkodva méregetett. Úgy tűnt, mintha a fejembe akarna látni a szemeimen keresztül. Zavart a tekintete, odébb akartam húzódni, de ekkor megfogta az egyik jégszőke varkocsomat, és még közelebb vont. – Te aztán főleg ne menj oda – mondta, és közben jelentőségteljesen bólogatott. – Vannak, Akik Nem Mehetnek Ilyen Helyekre! Megértetted? – károgta utánam tagoltan, megnyomva minden szót, de én kitéptem magam, és már az udvaron szaladtam hazafelé. A kapu előtt álltunk, és eszembe jutott a vénasszony intelme. – És ha nincs is nyitva? – reménykedett a kicsi, mire a nagyobbik fiú előre lendítette a karót, és benyomta a masszív ajtószárnyat. A régi zsanérok nyikorogtak, és finom rozsdapermetet szórtak a küszöb mellett viruló gazcsomóra. Nem tudom, hogy a többiek mit vártak, de én meglepődtem, hogy odabent nincs teljes sötétség. A nagy fiú ment elöl, mi pedig megkönnyebbülten követtük. Szimplább volt, mint vártuk. Odabent bontási törmelék, egy rozzant fiók, eldeformálódott ajtók és piszkos üresség fogadott minket. Felbátorodva mászkáltunk a tágas előtérben. Az innen nyíló helyiségekbe is beláttunk, és úgy találtuk, nincs itt semmi különös. – Odassatok! – mutatott a nagy fiú a kopott kövezet mintájára. – Itt bent is folytatódik a csillag! Igaza volt. A látszólag rendszertelenül futó vonalakból valóban kirajzolódott egy szabályos ötszög és az oldalaiból futó egyenesek. – Gyerünk fel! – adta ki a parancsot a főnök. Ennél még én is többre számítottam. Az előtérből nyíló szobák a csupasz ajtókereteken át mutatták csúfságukat és ürességüket. Itt sem volt semmi érdekes. Vas ágykeret, vedlett matrac, kék bádoglavór, megsárgult újságpapír-kötegek, lógó tapéta, színüket vesztett, gyűrött rongyok… Véres rongyok? A lépcsővel szemközti szoba küszöbén álltam, és a szemem sarkából sötétpiros villanást véltem látni. Ahogy odakaptam a tekintetemet, csak egy régi, csúf arcú porcelánbabát 14

[close]

p. 15

pillantottam meg. A falnak támasztva ült bordó bársonyruhában, bezúzott homlokkal, és engem nézett – engem figyelt. Hirtelen úgy éreztem, egyedül vagyok. A többiek az előbb még itt motoztak, beszéltek, nézelődtek körülöttem, de most nem voltak sehol. A dobhártyámat befelé nyomó fémes susogás erősödött és egyre mélyült. Lenéztem, és láttam, hogy nemcsak a lenti csarnok kövén, de itt, az emelet hólyagos padlóján is kirajzolódik a csillag központi ötszöge. Kettőt léptem előre, és így éppen a közepén álltam. A baba felnevetett. A hang keményen csendült, és volt valami beteg, gépi tónusa. Hirtelen megperdültem, hogy lássam, de valami apró, tömör dolog vágódott az arcomba. Egy zölden csillogó döglégy volt, amit követett a többi. A zúgás tovább erősödött, és körülölelt az eleven rovarfelhő. Visítva csapkodtam – Mi az? Pókháló? – kérdezte a kisebbik srác, és nevetett. Ideges kacagása kísértetiesen hasonlított a babáéra. – Ti nem látjátok…? – néztem végig rajtuk halálra váltan. – Nem, de már én is belefutottam egybe – felelte a másik lány. – utálom a pókokat, menjünk innen! – Várj! Valamit vinnünk kell! – mondta a nagy fiú, és felkapta a földről a babát. – Nézzétek, felhúzhatós! A csúfság hátából apró kulcs állt ki, és három tekerés után felhangzott a szerkezetből a gonosz, mechanikus kacaj. A nagy fiú ijedtében a lánynak dobta a babát, ő pedig reflexből elkapta, aztán éleset sikoltott. – Megszúrt valami! – kiáltotta, és a sarokba vágta a régi kacatot. Elfutott, a másik kettő pedig nevetve iramodott utána. Egyedül maradtam. Velem szemben a lépcső, amin a barátaim leszaladtak, én viszont felfelé tekintettem, a padlásfeljáró irányába. Lassan lépkedtem, mintha attól féltem volna, hogy az ősöreg tákolmány megadja magát a súlyomtól. A bejárat csukva volt. Lassan, óvatosan nyomtam le a kilincset, aztán résnyire nyitottam az ajtót. Odabentről émelyítő, édeskés bűz áradt, annak a koncentrált megfelelője, amit a kertben éreztem. Szinte anyagszerűen tódult le a légcsövemen, annyira tömény volt. Eltakartam az orromat és a számat. Be akartam csukni az ajtót, de a kilincs kicsúszott a kezemből, és az ajtó dörrenve kivágódott. Elképesztő látvány tárult elém. A sátortető középső gerendájáról izgő-mozgó nőalak lógott. Ernyedten, meggyőződés nélkül rúgkapált, és közben tekergőzött, mintha elgémberedtek volna a tagjai a hosszú alvás alatt. A lábain hegyes orrú, gyűrt bőrű körömcipőket és szakadozott neccharisnyát, felette szűk szabású, piros szoknyát, és pöttyös selyemblúzt viselt. A blúz puffos ujjú volt, karcsúsított, és a gombolás mentén metszették fel. A nő két markában tartotta saját, kiontott beleit, melyeken legyek ülték hányingert keltő torukat. Zümmögésük monoton volt és bágyasztó. Úgy éreztem, menten elalszom, vagy inkább elájulok. A nő viszont nem hagyott. Észrevett, rám meredt, és felderült az arca. Vigyora őrült, vonagló grimasz volt. A túlsminkelt arc pergamenszerű bőre alatt mintha rovarok lárvái nyüzsögtek volna. Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de torkából csak fojtott sziszegés tört elő, amit sápadt, kövér kukacok csomója követett. A nő eleresztette a beleit, hagyta őket letoccsanni a hajópadlóra, és bizonytalan mozdulatokkal törölgette fonnyadt ajkait. A vörös rúzzsal együtt szétkent magán néhány puhány lárvát is, de nem zavarta. Szólt hozzám. Szavakat kínlódott ki magából mosolyogva. Egy dátumot. Kétszer is elismételte, hogy ne feledjem. Aztán rángás futott végig a testén, és leesett a húskampóról. Rongycsomóként feküdt a földön, amikor végre el tudtam szakadni a látványtól, és elindultam lefelé. A többiek már messze jártak. Éppen eltűnt az utolsó bicikli a fák mögött, amikor kivágódtam az udvarra. A kapuhoz rohantam, és megpróbáltam átpréselni magam két oszlop között. Pár 15

[close]

Comments

no comments yet